Kezdődött az egész ott, ahol a tegnapi blog befejeződött: valamikor este fél 10-10 körül elaludt az első ember. Természetesen az, aki a legjobban horkolt. A saját barátja-ismerőse elköltözött a mellette lévő ágyról a szoba túlsó végébe, mert olyan zajjal volt. Aztán szép lassan mindenki lenyugodott, leszámítva egy-két telefont, áá kapta az üzeneteket és természetesen ezt jó hangosan jelezte mind a 18, szobában alvó embernek. Azért elég szorosan voltak itt az ágyak, bizisten éreztem, amint az arcomba liheg a mellettem lévő ágyon fekvő brazil férfi, aki kisebb súlyproblémákkal (is) küszködött.
Reggel is régről ismert menetrend zajlott: aki először elaludt este, először kelt fel reggel és kisebb-nagyobb csörgések közepette távozott a szállásról. Ennek eredménye az lett, hogy hogy alig múlt hét óra, amikor már mi is úton voltunk. Persze ilyen korán nincs nincs az a spanyol vagy portugál bár, ami nyitva lenne (tisztelet a kivételnek), úgyhogy étlen-szomjan lenyomtuk az első hat kilométert másfél óra alatt, amíg reggeli betevő kávénkhoz és péksüteményünkhöz hozzájutottunk.
A reggeliző hely közelében valaki annyira hangosan hallgatott zenét, hogy 4 km múlva, amikor megálltunk egy kicsit pihegni, még mindig hallottuk a zenét, az egész völggyel együtt. De valami más is lehetett a levegőben, mert a szembejövők (igen, még mindig vannak, de már jóval kevesebben) közül az egyik énekelgetett magában, a másik fütyörészett, már messziről lehetett hallani. Azután kiderült, mi lehetett a nagy vidámkodás oka. Ahogy a hegygerinc túloldalára értünk, megint meghallottuk a zenét. De ez nem lehet az előző, azt lehetetlen, hogy itt is halljuk. Hát nem is az volt. Ha valaki meséli, el sem hiszem. Szóval inkább lássátok-halljátok:
Igen, a zene a templom tornyán elhelyezett hangszórókból bömbölt, betöltve ezt a völgyet. Ezek szerint a harangjáték vagy akár a harangozás is jöhetett a hangszóróból. Mint később megtudtuk, egyébként Szent Antal névnapját fogják a hétvégén ünnepelni, erre készültek.
Déli pihenünk egy nagyon barátságos kis helyen volt, ahol egy patakparton direkt zarándokoknak kialakított pihenő volt. Vagyis az étterem fedett, zárt része meglehetősen elegáns volt, de a kerthelyiségben, a patak partján a nekünk megfelelő műanyag székek, kerti asztalok voltak. Bizisten jobban nézett ki, mint a benti rész. Finom volt a zöldségleves, finom volt a sör. Az egyetlen egy hibája az volt, hogy fáztunk: alig volt több 17 foknál, úgyhogy egy kicsit fel kellett öltöznünk. Délben, Portugáliában, így június közepe táján.
Délután átmentem idegenvezetőbe, valamilyen oknál fogva többen megtaláltak: ketten arról érdeklődtek, hogy hol van az albergue, a harmadiknak megtaláltam egy 12. századi hidat. A zarándok ahol tud, segít, aztán reménykedik benne, hogy valahol valamikor valaki majd neki is fog.
Ma is nagyon szép volt a táj, de másképp, mint tegnap. Tegnap elsősorban erdők voltak, ma inkább olyan érzése volt az embernek egész nap, mint hogyha a kertek alatt vagy a szőlőhegyen sétálna. Lugasok, megművelt földek, virágok, narancs és citromfák mindenhol, minden mennyiségben. Kála, hortenzia és még ki tudja, hányféle virág vadon nőve.
A délután közepén elértük az eredeti célpontunkat, de mint kiderült, ott csak önkormányzati szállás van. Én hajlottam rá, hogy az elmúlt éjszaka ellenére maradjunk, de Erika inkább ment volna tovább, az addig megtett 26 km ellenére. Ilyet még soha nem tettünk: biztos szállást és vacsorát hagytunk ott egy valószínű szállásért és egy remélt vacsoráért (a szállást kinéztük, de nem találtunk éttermet a közelben). 5 km-rel később a döntés helyesnek bizonyult. A szállásra a bejelentkezést a tőle 50 méterre levő bolt-pékség-cukrászda-kocsma-étterem kombóban lehetett megtenni, ahol a kedves hölgy még a ruháink kimosását is bevállalta. A vacsora és a vino verde pedig nagyon fonom volt.
(Ponte de Lima - Ribiera 31 km)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése