Vino verde

Ma nagyon szép helyeken jártunk, az első 8 km délig különösen szép volt, bár nem volt egyszerű sem felfelé, sem lefelé az út. Elég meredek volt és köves, szinte már-már másznunk kellett néha.

Felfelé nem tudtunk, lefelé nem mertünk gyorsabban jönni. Az elmúlt hét nap alatt még soha ilyen lassúak nem voltunk, mint ma. A legmagasabb pontról (400 méter magasan van) gyönyörű volt a kilátás  a környező erdőkre, hegyekre.

Az erdő közepén, egy nagy sziklán pihentük ki a felfelé araszolás fáradalmait. A környező fenyőket megcsapolták, valamilyen fehér nedvet eresztettek. Csak nem ez a tömjén? 

Mikor lejöttünk a völgybe, akkor a szokásos elszórt falvak között gyalogoltunk. Van egy fura szokásuk: mielőtt elütik a templom harangok a pontos időt, azelőtt lejátszanak egy dallamot, egy harangjátékot. Nagyon-nagyon gyanús, hogy ez nem valódi harangjáték, hanem hangszóróból megy. Egyszer kifejezetten hallottuk a hangszórónak a recsegés. De azért jópofa dolog.

Tele van hortenziával a környék, gyönyörű kék színűek rendszerint. Viszonylag ritkán látni ilyet, vagy legalábbis én ritkán látok ilyet.

Este elmerültünk a zarándok lét sűrűjébe: egy önkormányzati szállásra mentünk aludni. Eddig olcsóbb-drágább szobákat béreltünk vagy kislétszámú magán zarándok szállásokon szálltunk meg. Ma igazi önkormányzati szálláson vagyunk:  20 ember egy légtérben. Egyetlen egy dologban tér el az átlagostól,  nincsenek emeletes ágyak. Minden földszintes ágyra jut a fejnél egy szekrény, ahova berakhatja a hátizsákját és a cuccait. Három terem van, vagyis 60 emberre jut a ferfiaknál 2-3 darab WC, négy darab zuhanyzó egy térben, elválasztás nélkül, illetve egy vályú szerű arc és kézmosó három csappal. A hírek szerint a nőknél sem jobb a helyzet. Érdeklődéssel várjuk az éjszakát és a reggeli készülődést.

Elmentünk vacsorázni, semmilyen nagyon extra. Talán csak annyi, hogy megkóstoltuk a vino verde-t. A vino verde az előzetesen kapott információk szerint egy könnyű fehérbor, de a pultos szerint van fehér és vörös változata is. Mindkettőből adott kóstolót, de a folytonosság érdekében most is vöröset ittunk. A magyar borok közül leginkább talán a bogyólére hasonlít. Iszonyatosan erős, már-már lilás a színe,  megfog mindent. Ereje nem igazán van, nem egy testes bor. Majd még a fehéret is meg kell vizsgálni alaposabban.

Vacsora után Erika többször említette, hogy fázik, úgyhogy kiültünk a folyó partjára egy padra, amelyik pont szemben volt a lemenő nappal és ott ejtőztünk egy darabig.

Na megyek, elmerülök az esti hangversenybe. Néhányan már nagyon keményen nyomják.

(Rubiães - Ponte de Lima 19 km)